Éjszaka
Az esőcseppek úgy kopogtak az ablakon, hogy Briana úgy gondolta, be fog törni az üveg és a végén be kell fedniük valamivel az ablakkeretet. Minden bizonnyal az Egyenlítő területén vannak, itt minden napos esőzésekre lehet számítani. Azonban nem tart sokáig a zápor, legalábbis eddig még nem vészeltek át nagyobb viharokat. De úgy tűnt, itt az idő, hogy ezt is megéljék. Az ablakon át lehetett látni, hogy a szél hogy próbálja tépni a távoli fákat, de azok küzdenek ellene. Egyelőre.
2 hete vannak a szigeten. Az udvaruk végénél, a fegyverraktár dombja tövében 3 fejfa magaslott már ki a földből: Frank, Mabel, Matt. Utóbbi kettőt két nappal ezelőtt eltemették. Trina ki volt akadva, azt hajtogatta, hogy ők tették, ők tették.
Briana az ágyon ült, Lacey egy könyvet olvasott. Már csak ketten voltak a szobában, harmadik szobatársuk, Jaqueline átköltözött Norah-hoz, akinek lakótársa Mabel volt.
Hirtelen fény járta át az égboltot, még arra sem volt idő felkészülni, hogy becsukják a szemüket, máris hatalmas égzengés követte a fényjelenséget. Briana élesen felsikított, Lacey az ágyra ejtette könyvét, mely becsukódott. Így kereshette meg, hol járt.
- Ez itt csapott be valahol a közelben! - nyugtalankodott Briana.
- Nem hinném, Bri, nem hiszem, hogy túl méretes a sziget. Meg ugyebár víz veszi körül. Azért terjednek annyira a hangok. Nyugi.
De a szőkeség nem tudott lenyugodni, eztán újabb dörgések hallatszottak, mire lekapcsolódott a lámpa. Lacey elkáromkodta magát, mire szobatársa felpattant, átesett néhány széken, mire az asztalukhoz vetődött. Kétségbeesetten tapogatózott a sötétben, mire elérte a feleszmélés: nincs itt a mobilja. Máskor mindig telefonjával világított áramszünetekkor. De a megszokott kütyüjét, ahogy a többiek sem, ő sem látta már két hete. Pedig olyan, mintha hónapok óta raboskodnának.
- Na jó, menjünk le az előtérbe, a fiúk már ott lehetnek és keressünk valami gyertyát.
Briana bólintott a sötétben, de tudta, hogy ezt barátnője úgysem látja, egy 'igen' kíséretében követte őt. A folyosón, ami a lépcsőhöz vezetett, akadt néhány hatalmas ablak, így a hold fénye megvilágította a padlót és a falakat. Senki nem jött ki rajtuk kívül a szobájából, legalábbis a lányok közül.
Ám úgy volt, ahogy remélték :mire leértek a földszintre, hallani lehetett Jace és George vitatkozását, néhány másik srác kíséretében. A konyhában voltak, nyilván találtak gyertyát, Nate zseblámpa után kutatott egy kis szekrényben.
- Mi lesz most, szakikáim? Lecsapta a biztosítékot a villám, meg kellene csinálni - mondta a nyilvánvalót Lacey, majd megállt. Briana beleütközött hátulról, majd mellé került.
- Olyat mondj, amit nem tudunk. Jaj, de nagy a szád, kisanyám. Talán menj és keresd meg te - válaszolt Victor, kissé mogorván. Kezdett ideges lenni.
- Hé, ne most kezdjetek el veszekedni! - szólt rájuk Nate, akinek kezében egy fehéren világító kütyü volt. Megtalálta a régebbi zseblámpájukat.
- De akkor sem lehetünk sötétben reggelig. Megcsinálnám...ha tudnám, merre találom. Ki tudja, lehet, hogy a ház falán van, amihez ki kell menni az udvarra, vagy mittom' én - folytatta Victor, kicsit lassabb tempóban.
- Nem, Vic, az emeleten van, a padlás bejáratánál, ott a falon! - hallatszott egy lány hangja.
Épp Norah jött lefelé a lépcsőn, szőke haját és fehér top-ját már messziről ki lehetett venni. Mezítláb volt, így még sokkal alacsonyabbnak és vékonyabbnak is látszott. Norah nézett ki közülük a legártatlanabbnak.
- Tényleg? De kis tájékozott vagy! - örült meg Victor.
A lány vállat vont, mikor odaért melléjük. Na igen, sosem bírta megállni, hogy körül ne nézzen. Oké, paranoiás volt, mindig csak szaglászott és természet feletti dolgokat keresett. De most legalább jól jön a tájékozottsága.
Victor és Norah újra megmászták a lépcsősort és a lány megmutatta a biztosítékot a fiúnak - Norah a zseblámpa fényénél mintha látta volna a srác arcán a furcsállást, egy pillanatra azt hitte, nem tudja megcsinálni. Elég furcsa kapcsolók voltak, más volt, mint egy sima rendszer. De pár perc után a szobákból fény szűrődött ki, többen megszólaltak, hogy 'na végre'.
- Ügyes vagy, kösz! - biccentett oda a fiúnak Norah, majd elsétált a szobájuk felé.
Igazából már késő lehetett. A házban nem volt óra, a diákok érzékeik szerint keltek fel és feküdtek le. És mivel már a hold is fenn volt, lehet ideje lenne nyugovóra térni.
Briana megvárta, még Lacey elolvasta a napi fejezet - adagját a könyvéből, majd aludni tértek. A többi osztálytársnőjük már előttük lefeküdt. Viszont hallani lehetett, ahogy a földszinten a fiúk mintha beszélgetnének, talán játsszanak valamit. Vagy kártyáznak. Néha olyan komolytalanok tudtak lenni.
Jaqueline szomjas volt, így felkelt inni. A szintjükön volt fürdőszoba, így nem akart lebotorkálni a lépcsőn. Engedett vizet a csapból, majd visszament a szobájába és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Miközben ivott, kinyitotta szemét, tekintete az ablakra tévedt. És meglátott egy arcot. Egy emberi arcot. És nem azt a barátságos fajtát. Az ember pislogott egyet, majd széles mosolyra húzta száját, elővillantak szabályos, de picike fogai. A színes hajú lány félrenyelt, majd elejtette a poharát, miközben furcsa, de nem sikítás - szerű hangot hallatott. Szilánkok repültek szét körülötte, a csattanásra Norah riadtan ébredt fel. Már megint. Ekkora már tényleg sikítozott.
- Mi az? Mi történt?
- Egy ember benézett ide és...és - kezével az ablak felé kalimpált. De már nem volt ott semmi, csak az esőcseppek nyomai.
Egy órával később mindenki a szobájában volt már. Norah nem messze tőle egyenletesen szuszogott álmában. 'Milyen aranyos' - gondolta Jaqueline. Bárcsak ez segített volna abban, hogy lenyugodjon, de sehogy sem tudta kiverni a fejéből az arcot. Az ablaknak háttal feküdt, szándékosan. Nem mert hátrafordulni. Elképzelte, mi lenne, ha megfordulna és ismét szembe találná magát az apró fogú fejjel. Kirázta a hideg és az ajkába harapott. Mint egy óvodás, kezdett úgy viselkedni, szidta le magát a gondolataiban. Sosem félt tulajdonképpen semmitől. Sem a sötéttől, sem a magasságtól, sem a pókoktól..csak a kígyoktól. Na de azoktól ki nem fél? Erőt vett magán és megfordult. Nem volt az ablakban semmi. Csak a hold.
A következő pillanatban repülő hangjára lett figyelmes. Felugrott és az ablakhoz rohant. Egy repülő, igen egy repülő! A hang forrását kereste, mely egyre hangosabb lett, majd hátrahőkölt, mikor a távolban meglátta egy lezuhanó gép alakját kirajzolódni. Egy utasszállító, mely fekete füstcsíkot húzott maga után.
- Nem leszünk egyedül! Meg kell majd keresnünk, a lezuhantakat! - mondta ki félhangosan, de észrevette, hogy a gép még mindig zuhan. Hogy nem ébred fel Norah a hangra?
Hátranézett, de az alvó lány alakja nem volt sehol. Hová lehetett? Villámgyorsan körbefordult. Nem látott senkit. Vissza akarta terelni a tekintetét az ablakra, de a másodperc töredéke alatt Norahval állt szemben, egymásra alig 5 centire. Jaqueline annyira meglepődött, hogy felsikított. Norah sminkje - nem mintha sminkelné magát, mindig természetes volt - a szeméből feketén kígyózott le az arácn, majd a fehér trikóján, végül le a padlóra, tócsákban gyűlve. Jaqueline elborzadt.
- Norah.
- Ne fordulj meg, Jaqueline - hallotta a lány hangját. Hirtelen háttal kerültek az ablaknak. Jaqueline szeme bágyadtan csillogott az értetlenségtől, az egész szoba megfordult velük, majd kattogó zajt hallott, végül újra a repülőt hallotta hangosodni. Megpördült. A jármű egyenesen feléjük száguldott hatalmas sebességgel, miközben zuhant és égett. Sikítás hallatszódott. Azt hitte, az utasok sikoltoztak. De végül rájött, hogy ő sikított, miközben a repülő becsapódott az ablakukon, az üvegszilánkok és a gép hangjával keveredve. Jaqueline a pilótafülke üvegét látta csak, amint az összenyomja a testét és a lány felkenődik az üvegre.
- Áááááááááááááááááááááááá!!!!
Életében nem ült még fel ilyen gyorsan. Felüléseknél hasznát vette volna. Egész testében remegett és fehér, táncoló fényeket látott. Nem értette, mi ez a fülsértő hangzavar, de rájött, hogy még mindig sikítozik. És az egész házat felverte. Ugyanakkor egyszerre készült Jaquelinre rátörni a megdöbbenés és a megnyugvás keveréke. Nincs repülő. Se vérfagyasztó géphang. Csak egy álom volt. Egy rettenetes álom. Ami ki tudja, talán jelentett valamit.
Egy órával később mindenki a szobájában volt már. Norah nem messze tőle egyenletesen szuszogott álmában. 'Milyen aranyos' - gondolta Jaqueline. Bárcsak ez segített volna abban, hogy lenyugodjon, de sehogy sem tudta kiverni a fejéből az arcot. Az ablaknak háttal feküdt, szándékosan. Nem mert hátrafordulni. Elképzelte, mi lenne, ha megfordulna és ismét szembe találná magát az apró fogú fejjel. Kirázta a hideg és az ajkába harapott. Mint egy óvodás, kezdett úgy viselkedni, szidta le magát a gondolataiban. Sosem félt tulajdonképpen semmitől. Sem a sötéttől, sem a magasságtól, sem a pókoktól..csak a kígyoktól. Na de azoktól ki nem fél? Erőt vett magán és megfordult. Nem volt az ablakban semmi. Csak a hold.
A következő pillanatban repülő hangjára lett figyelmes. Felugrott és az ablakhoz rohant. Egy repülő, igen egy repülő! A hang forrását kereste, mely egyre hangosabb lett, majd hátrahőkölt, mikor a távolban meglátta egy lezuhanó gép alakját kirajzolódni. Egy utasszállító, mely fekete füstcsíkot húzott maga után.
- Nem leszünk egyedül! Meg kell majd keresnünk, a lezuhantakat! - mondta ki félhangosan, de észrevette, hogy a gép még mindig zuhan. Hogy nem ébred fel Norah a hangra?
Hátranézett, de az alvó lány alakja nem volt sehol. Hová lehetett? Villámgyorsan körbefordult. Nem látott senkit. Vissza akarta terelni a tekintetét az ablakra, de a másodperc töredéke alatt Norahval állt szemben, egymásra alig 5 centire. Jaqueline annyira meglepődött, hogy felsikított. Norah sminkje - nem mintha sminkelné magát, mindig természetes volt - a szeméből feketén kígyózott le az arácn, majd a fehér trikóján, végül le a padlóra, tócsákban gyűlve. Jaqueline elborzadt.
- Norah.
- Ne fordulj meg, Jaqueline - hallotta a lány hangját. Hirtelen háttal kerültek az ablaknak. Jaqueline szeme bágyadtan csillogott az értetlenségtől, az egész szoba megfordult velük, majd kattogó zajt hallott, végül újra a repülőt hallotta hangosodni. Megpördült. A jármű egyenesen feléjük száguldott hatalmas sebességgel, miközben zuhant és égett. Sikítás hallatszódott. Azt hitte, az utasok sikoltoztak. De végül rájött, hogy ő sikított, miközben a repülő becsapódott az ablakukon, az üvegszilánkok és a gép hangjával keveredve. Jaqueline a pilótafülke üvegét látta csak, amint az összenyomja a testét és a lány felkenődik az üvegre.
- Áááááááááááááááááááááááá!!!!
Életében nem ült még fel ilyen gyorsan. Felüléseknél hasznát vette volna. Egész testében remegett és fehér, táncoló fényeket látott. Nem értette, mi ez a fülsértő hangzavar, de rájött, hogy még mindig sikítozik. És az egész házat felverte. Ugyanakkor egyszerre készült Jaquelinre rátörni a megdöbbenés és a megnyugvás keveréke. Nincs repülő. Se vérfagyasztó géphang. Csak egy álom volt. Egy rettenetes álom. Ami ki tudja, talán jelentett valamit.
