A kígyó és a kutya
Trina előbb ébredt mint a többiek. A házban halálszag terjengett, a légkör megmagyarázhatatlanul nyomasztó volt. Szellőztetett, kinyitotta az ablakokat, minden szinten néhányat. Meglehetősen sok volt belőlük, ami furcsának és nem túl praktikusnak is hatott egyszerre. Minek kellett ennyi ablak? A padlót is felmosta a társalgószobában, a főfolyosón majd a saját, Carly barátnőjével közös hálójukat is kitakarított. Carly felszívódott. A többiek pedig aludtak. Tényleg nagyon korán lehetett. Szürkület. Trina sosem értette régebben, hétvégenként, a szülei hogy tudtak mindig hajnalban kelni. Mesélték, mennyire jó, nyugodt és csendes szürkületkor a hangulat, mikor még senki sem volt ébren és miénk lehetett az egész ház. Valóban az volt. Ugyanakkor a tudat, hogy a sziget, a végzetes vakációjuk újabb életet követelt..borzasztó volt. Illetve kettőt. Szegény Dagadék! De legalább volt alkalma világot látni. Nem mintha - amennyit a ruhásdobozból látott - ebből az elcseszett helyből nagyon érdemes lett volna. Trina nem bírta tovább a házban. Kikívánkozott végre a szabad levegőre. Elfordított a kulcsot a zárban, kireteszelte a saját készítésű zárukat, amit Viktor csinált elővigyázatosságból, és kilépett a szabadba. Az ég vakítóan világos szürke árnyalatot vett fel, kivéve ott, ahol jött fel épp a Nap. Ott a halvány citromsárga kezdett melegebb színekbe átmenni, elkenődve az égen, akár egy festékpalettában. Madarak csicsergése hallatszott. Egészen kedves, már már barátságos, nem a rikácsolós fajta madaraké, amiket a lány még a sziklaszirtnél hallott. Dallamos, édes hang. Mintha mi sem történt volna. Mintha semmi szörnyűséget nem éltek volna eddig át. Mintha nem halt volna meg máris 4 osztálytársuk. Mintha a madárkák is csak árulók lettek volna, ideiglenes, hamis vidám hangulatot próbálva idézni lelkes énekükkel. Folytatták a nótát, még Trina készített újabb fejfát a sírkertjükbe, Nate Wolf névvel a többi mellé. Direkt nem a teljes nevüket írták rá a keresztekre az áldozatoknak. Nem tudta, senki, miért nem, de így érezték jónak. Beleszúrta a földbe.
- Nyugodj békében te is, Nate - mondta halkan Trina, miközben elszorult a torka. Mielőtt megint sírni kezdett volna, feltápászkodott, ám amint felállt, megdermedt. Legszívesebben ráordított volna a szívére, hogy ne hallja annak dübörgését és így könnyebben tudott volna hallgatózni. Csörömpölést hallott. Mintha valami folyton hozzáért volna a kicsit a felesleges, ámde olvadozó kerítésükhöz. .A kerítés tövében magas fű nőtt, mivel fűnyíró nem járt a házhoz, de még így is ki lehetett venni, hogy valami mozog a fűben, bár elég észrevétlenül. Trina tett pár lépést , egyre közelebb a kerítéshez, nagyon félt ugyan, hogy mi van ott, de mégis uralta elméjét a kíváncsiság. Mikor már elég közel ért, a fű mozgása megállt. A lány meresztette a szemét, de semmit nem tudott kivenni. Majd hirtelen a két cipője között kezdett mozogni a fű. És akkor észrevette. Egy meglehetősen vastag, zöld kígyó kúszott a fűben, csendben, de veszélyesen. Trina felsikított, majd tett pár toporzékoló mozdulatot, hogy nehogy az állatra lépjen vagy akár hozzáérjen, de véletlen rálépett a tekergőző pikkelyesre, amely nem vehette jó néven, mert mérges sziszegés hallatszott egyre hangosabban, majd előbukkant a kígyó feje is. A lány vörös szemekkel nézett szembe. Majd abban a pillanatban a kígyó feje a hosszú testével együtt előrelendült, pár centire megállva az arcától. Az állatnak kevés volt a lendülete, így nem tudott belemarni Trina arcába, ahogy tervezte, csak a száját tudta kitátani, betekintést engedélyezve a méregtől csorgó fogaira és villás, fekete nyelvére. Trina kicsiket sikongatott és hisztéria kezdett eluralkodni rajta. Félt a kígyóktól. Volt, amitől jobban, de a kígyóktól is. Bár nem ismerte a fajtáikat sejetette, hogy ez nem egy átlagos 'nem bántalak, ha te sem bántasz' példány volt. A kerítés felé kezdett hátrálni, megkerülve, vagyis átugorva a területet, ahol az állat helyezkedett el, bár nem tudta teljesen kivenni, mert a kígyó és a magas fű színe megegyezett. Nekiment háttal a kerítésnek, ami kis híján ki is dőlt, de végül visszanyerte az egyensúlyát. Nem volt biztos benne, hogy a fa elbírja, de felkapaszkodott az egyik erősebbnek tűnő fokra és felhúzta magát úgy, hogy le tudott ülni a kerítésre, a lába pedig úgy 2 méterrel a föld fölött lógott. Meglátta, hogy Lacey és Jaqueline a bejárati ajtó előtt ácsorogtak, nyilván felébredtek a sikításokra.
- Lányok, erre! - kiáltotta Trina, ám az éles hanggal és a hanghullámokkal, amiket kibocsájtott, jobban felbőszítette a kígyót. Ám az valahogy hirtelen lebukott. Vagyis az állat feje a fű alá. Trina nem értette, miért is, de aztán rájött. A kígyó elkezdett enni valamit. És mikor lejjebb ereszkedett és a cipője orrával arréb terelte a fűszálakat, észre is vette, mit. Elszörnyedt. Egy aprócska, szőrös gombóc. Dagadék teteme.
- Trina, gyere ide, gyorsan!
- Nem merek! Belém fog marni! És épp a hörcsögömet eszi!
- Felejtsd el, hagyd! Gyere.
De Trina ledermedt a félelemtől. Mérgében leugrott a kerítésről és erősen rálépett a kígyóra, ami a váratlan támadástól visszaöklendezte a szőrcsomót. Többször próbált belemarni a lány lábába és karjába, de elvétette, újra és újra visszahúzta a fejét.
- Trina. fuss!
Ám ekkor nagyon szokatlan dolog történt. Valami előcsörtetett az erdőből. Mindhárom lány látta, mer tekintetüket oda szegezték.
- Vaddisznó! - kiáltotta Jaquelinnek Lacey - Azok nagyon veszélyesek!
- Várj, psszt! Nem, nem az - mondta feszülten a színes hajú lány.
Valóban vékonyabb volt az állat egy disznónál, illetve más testfelépítésű is. Mint egy...farkas. Visszajöttek volna a farkasdögök a mocsárból? Már csak az hiányzott! Az újonnan érkezett négylábú belevetődött a magas fűbe, ráugorva a Trinát megtámadni készülő kígyó fejére. Ahogy küzdöttek, az állat többször is előugrott a fűből, így látni lehetett, hogy nem farkas. Szőre aranybarnás színű fekete foltokkal és hold alakú farokkal, orra nagyobb, illetve valami megcsillant a nyakában. Majd ugatás hallatszott. Egy német juhász ugatása.
- Egy kutya! - hallatta hangját ismét Lacey, miközben idegességében egyik hosszú, szőke tincsét csarta az ujja köré.
- Egy kutya - nyugtázta a mellette álló lány. És Trinának feltűnt, hogy nem újabb fenevaddal volt dolga. Ez a német juhász épp a kígyótól mentette meg.
- Meg fogja marni - kiáltotta rémülten ekkor.
- Ne mozdulj! - parancsolt rá Jaqueline.
A kutyus elkapta a kígyó fejét, mancsával a fej végét a földhöz szorította, hogy az ne tudjon újabb támadási kísérletet bevinni. Majd leharapta a zöld fejet a piros szemekkel együtt, aztán kiköpte. A láb nélküli pikkelyes test tett még tekergőző mozdulatokat a fűben, majd lassan alábbhagyott. Vége volt.
- Ugye nem esz meg minket is? - sopánkodott Lacey.
Jaqueline szemeit forgatta, majd odamentek Trinához, aki a kerítésnek támaszkodott, miközben a kutyák simogatta. Nem, ettől határozottan nem kellett tartaniuk. Vége volt a veszélynek. Egyelőre.
A német juhászon egy nyakörv volt, azon csillant meg nemrég többször is a fény. Piros övön egy arany színű fémkarika, belegravírozva valami írás, ami kopott volt, de Trina megpróbálta kiolvasni:
Jack Ross kutyája, Chelsy
Ez állt rajta.
- Tényleg voltak itt mások is.
- Igen. És ez a kutyus tőlük származik. Ezé a Jacké. Vagyis talán már csak...volt.
Az eb megnyalta a színes tincsű lány kezét. Vissza mentek az állattal együtt a ház bejáratához, ahol kezdtek gyülekezni barátaik, a zajra felébredve. Most pedig mind jól meglepődtek egyesek köpni - nyelni nem tudtak.
- Srácok, van egy új barátunk! Ő itt Chelsy.
