Epizód húsz.

 Rövid merengés

~Eközben

Norah fázott. Ebben a pillanatban utált mindenkit és mindent. Az eső ugyan elállt, de idegesítette, hogy az indákról az arcára csapódott a víz, a párát vágni lehetett. Hihetetlen, hogy egyetlen rövid, de tragikus pillanat mennyi mindent képes volt megváltoztatni. Erre a szigetre illik a gyilkos jelző, ahogy már egy ideje emlegetik. Könyörtelen. Ahogy ezek a bizonyos elrablóik is. A lánynak kezdett leesni, miét is voltak itt. Mikor az ember egyedül volt, több mindenen el tudott gondolkozni. Elég volt csak visszaemlékeznie, mikor a repülőn abban az újságban azt a borzalmas cikket olvasta fiatalok fogva tartásáról. Vajon Samuel T. Wallace, az életben maradt fiú mit érezhetett, mikor megmenekült? Mit érezhetett, mikor sejtették, hogy áldozatokká váltak más emberek kedvére, akik örömüket lelték a szenvedéseikben? Norah nem tudta elképzelni. Minden ember másként éli meg a traumákat. Valakik magukba zárkóznak, mások kétségbe esnek, sírnak, egyesek árulókká válnak és alkudoznak az ellenségeikkel, hogy élhessenek, megint mások pedig hihetetlen dühöt és fékezhetetlen vágyat éreznek ellenfeleik kiirtására. Esetleg hogy visszakapják mindazt, amiben eddig részesítették a kiválasztott prédáikat. Ezt érezte most Norah is. Keze olyannyira ökölbe volt szorulva már pár órája, hogy körmei a húsába vájtak, de a lány szinte meg sem érezte. Ezek a gazemberek! Nem is ismerték őket, soha! Mégis tönkretették 14 fiatal életét! Ezt sohasem fogják elfelejteni, még ha talán valaha ki is szabadulnak innen valami csoda folytán, az emlékek örökre megmaradnak. Jelen pillanatban, a jelenlegi, ezen a kis átkozott nyomorszigeten való tartózkodásuk óta semmi sem létezett az előző életükből. Nem volt suli. Se dolgozatokra való felkészülés. Senkinek sem jutott eszébe a továbbtanulás, az eredményeik, a pontszámaik, hogy vajon majd ha vége a giminek, felveszik-e őket a kiválasztott egyetemekre. Nem számítottak többé a Facebook, Twitter, Instagram és egyéb közösségi oldalas bejegyzések. Mivel nem volt se laptopjuk, se mobiltelefonjuk. Ebben a világban most épp nem léteztek hírességek, példaképek, akikről híreket böngészhettek volna a tinédzserek. Sem pedig a pletykák. Nem lehetett elmenni vásárolni, vagy fagyizni, esetleg vad bulikra járni esténként. Ahogy nyugodtan aludni sem, egy jó könyvvel, cappuchinoval és háttérzajnak egy filmmel tölteni az estéket. Mikor még ezeket megtehették, senki sem gondolt bele, milyen lenne a hétköznapi cselekvések nélkül. Mikor talán nincs is holnapjuk, mert az életük szadista, barna ruhás alakok kezében volt, többnyire. Elkezdtek felnőni. Komolyabban látni a dolgokat, a megélhetésre koncentrálni az anyagi javak helyett. És előtérbe kerültek a társadalmi kapcsolatok. Kiben nem szabadott bízni. Kiben pedig kellett, mert ki tudja, mikor volt szükség egy megbízható társra...Egyszerűen hamarébb felnőtté kellett válniuk. Hogy aztán saját maguk ölhessék meg ellenségeiket. Ugyanis más nem fogja megtenni helyettük.

Epizód tizenkilenc.

 Gyász

Kint újra vihar tombolt. Egy házhoz közeli dzsungeli fának az ágai állandóan az ablaküveghez értek a nagy széllökés közben. Roppant idegesítőnek hatott. Nate holttestét a barátai  a kandallóban hamvasztották el. Mi mást tehettek volna?  Nem volt éppen hideg, a test a biológia folyamatok következtében hamar bomlásnak indult volna, kártevőket és vadállatokat vonzott volna nem várt vendégekként. 

- Ez nem helyes - mondta elszörnyedve Briana, szeme kisírt volt.

- Dehogynem. Majd állítunk neki fejfát. Mint a többieknek - mondta nagyon halk hangon Victor.

A társalgóban voltak. De senki sem társalgott. Többeknek eszébe jutottak a családtagjaik. Nate is a családtaguk volt. Sőt, Frank, Mabel és Matt is, mind egyarnátnt. És nekik is voltak hozzátartozóik. Vajon mi lehet otthon a szeretteikkel? Mit gondolnak, mi lett velük? Balesetet szenvedtek? Vagy valami rémes gyilkolós program áldozatai lettek? Biztosan sírtak. Sokat. 

Jonny ikre, Jess, iszonyúan ki volt magára akadva. Ő is velük akart volna jönni, hogy együtt élje át a jelenlegi helyzetet testvérével. Érezte, hogy rossz dolog történt. Ahogy azt is, hogy a fiú él. Az ikrek érzik az ilyesmit. Brianát is hiányolta a családja, még ha tulajdonképpen elszökött előlük, akkor is. Legfőképp az apukája. Egyre többet dolgozott, hogy lefoglalja gondolatait. Jace kishúga most lett nemrég 3 éves. Ő semmit sem foghatott fel a helyzetből, miért sírt minden este a fiú egyedülálló édesanyja az ablakban. Lacey  családja  pénzt próbált adni a rendőrségnek és különböző nyomozóknak, hogy még többet adjanak bele a keresésbe.  De valahogy sejtették, hogy nem fog jönni segítség. Nyomtalanul eltűntek. Egy idő után mindig feladták a keresést. Norah bátyja, aki sokszor bunkó volt a lánnyal és meglehetősen beképzelt is, most önbizalomhiányban szenvedett. Édesapjuk magánkívül volt és újra elkezdett alkoholizálni, nem egyszer kezet emelt már a fiúra, Jackre. Jaqueline szülei nem hitték el, hogy bármi is történt egyke lányukkal. Tagadtak. Mindent. Abba a hitbe ringatták magukat, hogy a lány még mindig nagyban koktélozik Új - Zéland mellett és épp magazinokat olvas. De valahol mélyen, egy kis részük szenvedett és tudta, mi is a valóság a kitaláció mellett, amibe ringatták magukat. Nate szülei és három testvére - Becky, Lynett és Josy a reménynek éltek ebben a pillanatban is. Kedd reggel volt náluk aznap. Tamara Wolf iskolába indította a három lányt, akik még mind általánosba jártak. A legkisebbik lány apró kezeiben még ott gőzölgött a forró kakaó a kedvenc pöttyös bögréjében. Bár anyjuk nem sokat beszélt nekik épp Nate-ről, de a legfiatalabb gyerek is 8 éves volt, így sejtettek egy-két dolgot. Elkeseredettek voltak, de minden percben azt remélték, hátha egyszer csak kinyílik az ajtó, és Nate majd kiviszi, úgy jön be rajta - ahogy eddig mindig is tette. Carly anyukája ma is megetette a lovakat. Legfőképpen Éjfélt, a lánya kedvenc lovát. Minden reggel beszélgetett az állattal pár sort. Olyanokat, hogy igen, ő is reméli, hogy Carly hamarosan visszatért, Neki is nagyon hiányzik, a jövőben majd együtt fognak lovagolni újra...Minden alkalommal elszorult a torka. Victor apja a szerelőműhelyben töltötte napja nagy részét. Bútortokon dolgozott. Nem rég kezdett el a fiával közösen egy különösen szép darabot, úgy volt, hogy együtt beszélik meg, milyen is legyen a lábazat. De Jonathan Greene kénytelen volt egyedül folytatni a munkát, elvégre annak el kellett készülnie. A hallgatásba burkolózott, úgy próbált pénzt keresni állapotos feleségének, Tessának. Rubina Stackhouse a hatalmas tükör előtt fésülte vörös, hullámos haját, Mabel szobájában. Sok időt töltött itt a lány elutazása óta. Új dolgokat vett bele és úgy kitakarított, mint életében soha. Minden reggel betért, megnézve, hogy a helyén álljanak a dolgok. Ha egyszer Mabel visszatérne, biztosan örömmel látná az új parfümöt az íróasztalon, azt a drága fajtát, amire úgy vágyott, az új könyvespolcot egy épp népszerű regény sorozataival, valamint egy fekete magassarkú csizmapárt, amire fél éve fájt a foga. Rubina elképzelte, hogy a lánya milyen kecsesen kopogna végig a folyosón, mint egy királynő. Matt apja a fiú ágyán ült, a focilabdáját pattogtatta, és közben sírt. Mi lesz, ha többet nem látja viszont a gyermekét? Anyjuk meghalt, rajtuk kívül csak a szolgálónő lakott velük a hatalmas házban. Neki csak Matt maradt. Aki sikeres futballkarrier elé nézett. Másnap, mikor a srác elutazott, érkezett egy boríték. Egy ösztöndíjjal, egy elit-gimibe, ami Matt álma volt. Camilla Davis a madarakat etette. Állatbolond fia ideszoktatta őket és azóta állandóan ott csiripeltek az ablak alatt. Nem volt szíve, hogy ne adjon nekik eleséget. Minden alkalommal, mikor megjelentek, arra gondolt, hogy Frank részeiben ugyan, de visszatért hozzá. Mintha ő róla gondoskodott volna a madarak képében... George apukája autóbalesetet szenvedett. Édesanyja minden este a kórházi ágyánál könnyesre sírta szemeit. A kómában fekvő férjét és eltűnt gyerekét gyászolta.ű

Ám mindezekről az osztálytársak semmit sem tudtak, vagy érzékeltek. Nem voltak ott, hogy segítsenek, támaszt nyújtsanak a családjuknak, nem tudtak ott lenni. Csak reménykedtek, hogy valaha még hazajuthatnak. 

- Szerintetek tényleg gyilkos van a házban? - Lacey hangja pengeként hasított át a fagyos levegőn. 

- Talán. El fogunk mi még tudni valaha aludni ebben az átkozott házban? - kérdezte Trina, félig meddig magától.

- Melletted legalább van valaki - mondta Jace.

Két emberrel kevesebben lettek. Vagyis valakik szobatárs nélkül maradtak - ismét.

- Senki se aludjon egyedül! - kezdte az osztály védelmezője Jaqueline - szerintem osszunk új szobatársakat azokhoz, kinek lakótársuk már...nem él.

Kialakultak az új szobarendek: Victor és Jace, George, kinek szobatársai és legjobb barátai Frank és Nate voltak, most Jonnyval került egy lakrészbe, Trina és Carly továbbra is nővérekként együtt, Valamint Jaqueline, Lacey és Briana hármasban. Utóbbi szigorúnak találta és nagyon sajnálta, hogy Norah-t szó szerint elűzték. Senki sem tudta, valójában mi is történt. Csak annyit, amennyit láttak. De ha Norah valami teljesen mást élt át? Esélyt sem adtak neki tisztáznia magát. Bár, amit tett, azt megtette...

Így telt el egy teljes nap. Gyászban. Nagy nehezen késő éjjelre mindenki elaludt. Ám mikor a (volt) osztálynak igazán össze kellett volna tartania, váratlan esemény történt. Egyikük éberen gondolkozott, majd felült ültében. Direkt megvárta, hogy szobatársa elaludjon. A többiek nem is tudták, milyen titkokat is őriz, amik épp a lelkét nyomták, de a lehető legjobban próbálta ezt az érzést minden alkalommal elnyomni. A bűntudatot. Elvégre élni akart! Ezért tette. Mert ravasz volt és ezek szerint életrevalóbb. Ezzel nyugtatta magát. Társai nem is tudták, hogy 2 év együtt tanulás, nevetés és szórakozás után most tartaniuk, sőt, egyenesen félniük kellett volna tőle. Nem igazán értette, miért pont őt választották ki az emberrablók. Azt végképp nem, mit érzett, mikor elfogadta az ajánlatot. Szabadságvágyat? Reményt? Félelmet? Mindenesetre tényleges árulóvá vált egy visszautasíthatatlan és kecsegtető ajánlat miatt.. És itt volt a házban, a barátai pedig mit sem sejtettek.

Epizód tizennyolc.

 Végzetes hiba gyilkosságot szül

Norah álmában felriadt. Megint szakadt az eső és dörgött az ég. De ami legjobban megijesztette, az az volt, hogy mintha mocorgást hallott volna lentről, az előtérből. Talán egyik barátja megszomjazott...

Végül, mikor a zajok sorozata folytatódott, nem bírta tovább :kikelt jó meleg ágyából, azonnal érezte bőrén a hűvös levegőt. Lenyomta a kilincset, halkan, hogy ne ébressze fel Jaqueline-t  és sietve ment le a földszintre. Ahogy lépkedett, az öreg padlózat nyikorgott. Mikor a lépcsősor véget ért megállt fülelni. A falióra ketyegett lent, ütemesen. Klikk-klokk-klikk-klokk. Majd ijedtében ugrott egyet, a szíve pedig kihagyott pár ütemet. Az óra elütötte a hajnali kettőt, megtörve ezzel a ritmust és a csendet. Minden bátorságát összeszedve továbbment. Zajos fuvallat járta át a lány testét, kirázta a hideg. És ekkor észrevette:nyitva volt az egyik ablak! Pedig mindig figyelnek, hogy ez ne történhessen meg. Az ablakokat csak belülről lehet kinyitnyi.

Nagyon hirtelen megpördült a tengelye körül. Semmit nem látott. A tárgyak sötét árnyékot vetettek szerte a szobában. Még a lélegzést is abbahagyta egy pillanatra, így hallotta a zajokat újra. Elment az éjjeliszekrény mellett, mikor valami suhogó hangot hallott. Ismét megfordult, szőke tincsei repültek a mozdulattól, néhány belecsapódott arcába. 

" Na jó. Nem látok semmit, de van itt valami! Vagy valaki! Felébresztem Brianát és Laceyt!" - gondolta magában és tett pár gyors lépést, miklr érezte, hogy a zoknijával rálép valamire. Nedvességet érzett a talpán. Ragacsos lett a zoknija, valami puha, csontosra lépett.

Nem tudott sikítani, mert egy hang se jött ki a torkán. 

" áléptem a hörcsögre! Trina meg fog ölni! Fúj de undorító, uhh.." -  közben lehámozta a bal zokniját. Nem volt jobb ötlete, kihajította a tetemet az ablakon. Undorát félelem vette át, mikor meghallotta a lépteket. Emberi lépteket. Kivett egy kést az asztalfiókból. Hirtelen felkapcsolódott az egyik lámpa és meglátta az árnyékot. A lépcső melletti folyosón volt valaki és pont úgy vetődött a fény, hogy rájöjjön :az alaknak is fegyvere van!

Norah nem tudta, mit érzett akkor, mikor a késsel elindult a sarok felé, ami elválasztja kettejüket. Érezte az ember egyenletlen légzését. Talán egy nagy lendület, és leszúrhatná. De ez a kis kés..nem nyújtott teljes biztonságot. Óvatosan visszahelyezte a konyhapultra a vágóeszközt és pillantása körbepásztázta a helységet. Majd szemei megakadtak a tűzoltó készülék melletti baltára. Tűz esetén ki kell verni az üveget, hogy hozzájussanak a poroltóhoz. Óvatosan leakasztotta a helyéről. Nyele hideg volt, maga a balta is súlyos volt Norah vékony, sápadt bőrű kezeiben. Erősen markolta a fogást, körmei  a tenyerébe nyomódtak.
Az árny megállt, majd a padló nyikorgása elárulta, hogy újra mozgásban van. Majd egy szempillantás alatt egy barna kabátos, minden bizonnyal férfi ugrott elé, alig fél éterre a lánytól. Norah alig pár másodperccel ugrott félre a támadója hatalmas kése elől, kis híján el tudta volna vágni az alak a karját. Közben tompa sikoly hagyta el ajkait. Talán ha a barátai felébrednének...többek ellene úgysem lenne esélye egy profi bérgyilkosnak sem. Ám nem tudott tovább magában kommunikálni, mert az árny újra támadásba lendült, de morgásba kezdett, mikor a kicsi és hajlékony Norah az összes szúrása elől elhajolt, így a hatalmas kés nem ért célba. A szőkeség egy pillanat alatt rengeteget meg tudott állapítani egy emberről, a borrostája hánynaposságától kezdve addig, hogy van e az illetőnek piszok a körme alatt. Ennek a fickónak, aki közel 185 centi lehetett és másfél fejjel magasabb volt Norahnál, aki nem volt több 156 centinél, illetve fekete csíkok húzódtak a férfi kést markoló ujjainak körmei végén. Az arcát nem látta, mert Zorró - szerű szemmaszkot viselt. Norah amilyen gyorsan tudott, megfordult, kilőtt és az ellenkező irányba futásnak eredt. Ám nem mehetett fel. Mi van, ha a többiek esetleg alszanak és a gyilkos benyit az egyik szoba és megtámadja egyik védtelen osztálytársát? Nem tehette ezt velük. Sikítani próbált, hogy felébressze őket, de elment a hangja. A földszintet akár körbe is lehetett volna futni, mert elég érdekes elrendezése volt a folyosóknak. Norahnak ötlete támadt. Megfordult és a saroknál megállt fülelni, nem-e hallja ellensége utána futó lépteit. De nem hallott semmit. Vajon máris az emeletre indult az a  szemét? Norah kifutott rejtekhelyéről és megpróbált zajt csapni a konyhában. Mikor sikerült, gyorsan kimenekült a helyszínről a hátsó kijárat felé, ki az udvarra. Felfutott a dombra ahol a fegyveres kis bunkerük állt. Nem, nem értett a fegyverekhez. De ha másnak ment, neki miért ne ment volna? Elkezdte rángatni a reteszt, de valaki nagyon bereteszelhette a rozoga faajtót, mert nem igazán akart kinyílni. A zár vasból volt, az esőzések miatt rozsdásodni kezdett, minden bizonnyal ezért ragadhatott be. Miközben a reteszt próbálta elhúzni és azzal zörgött, halkabban ugyan, de kihallott egy eltérő hangot. A fűszálakban trappoló léptek hangját. Ijedten megfordult, félve, hogy egy késsel találja szemközt magát. A szíve majd átütötte a mellkasát, akkorát vert, mikor a lány meglátta a barna öltözetes férfit magától úgy tíz méterre. Az alak felemelte a karját, amiben a kés volt. Ha Norah-t abban a pillanatban cserben hagyták volna a reflexei, nem tudott volna elhajolni és egyenesen a homlokába fúródott volna a nagy szelőkés. Ám az utolsó pillanatban arrább ugrott egy kicsit, így a penge éle csak a fülcimpáját sértette fel. Ijedten kapott a vérző érzékszervéhez, amitől véres lett az ujja hegye. Majd támadója közeledni kezdett felé. Szépen, lassan, mint aki ráér bevárni akár a napfelkeltét is - ami közeledett, mert már szürkült az ég a feketéből világosodva -, tekintetéből Norah semmit nem tudott kiolvasni. Majd mint egy őrült, rángatni kezdte a reteszt, ami makacsul ellenállt, mintha azt akarná, hogy a lány ne jusson be és meghaljon. Nem mert hátranézni, megnézni, milyen közel állhat hozzá a férfi. Ekkor a zár megadta magát és nyikorogva arrébb lehetett húzni az elreteszelő szerkezetet. Norah villámgyorsan kinyitotta a faajtót, nem is teljesen, csak annyira, hogy beférjen, majd becsúszott a rés között, lehorzsolva a csípőjét. Mikor vissza akarta húzni az ajtót, a koszos körmös kéz benyúlt rajta egy újabb késsel. Norah sikítozni kezdett, úgy próbálta odacsukni a végtagot. Ami erős volt és befelé szurkált a fegyverrel alig pár méterre szőke hajától. A lány hirtelen gondolattal leakasztott egy nagy fegyvert a falról, ami először majdnem kibillent a kezéből, de sikerült rendesen megfognia és teljes erejéből rávágott a kéz ujjaira. Káromkodás hallatszott az ajtó túloldaláról, Norah kapott az alkalmon és gyorsan becsapta azt, szerencse, hogy a fegyverek biztonsága érdekében belül volt rajta kilincs, így egy szék és egy fegyver kombinációjával eltorlaszolta a kijáratot. Egy kis részen fénycsík szűrődött be, amely egyre terjedelmesebb és világosabb lett, jelezve a hajnalt. A bérgyilkos nem próbált többször betörni. Talán már meg is öt valakit a házból? Vagy csak úgy elment volna? Egyáltalán hogy jutott be a házba? Norah leült a nem túl tiszta földre, lábait maga alá húzta és próbált egyenletesen lélegezni. Nem akarta magában újrajátszani az elmúlt fél óra eseményeit, de mégis újra meg újra előtörtek a korai emlékképek. Majd folytatta gondolatmenetét. A házban csak belülről nyíltak az ablakok. Valakinek be kellett engednie az alakot, aki az életére tört. Másképp nem juthatott be! A lányt kirázta a hideg. Egy áruló lett volna közöttük, aki összejátszott a barna ruhásokkal?

Minden bizonnyal elaludhatott, másképp nem ébredhetett volna riadtan fel egy egyre erősödő zajra. Először nem értette, miért van fegyverekkel körülvéve egy dohos bunkerben. Aztán rájött. Vajon mennyit aludhatott? Mit történt, miközben aludt? Ilyesmi gondolatok futottak át kissé nehéz fején, ami rögtön a zár felé fordult. A szék, amivel kitámasztotta  a kijáratot ütések következtében rezgett. Visszajött! Norah gyorsan felugrott ültéből, amitől megrándult a lába, de most nem ez kötötte le legjobban a figyelmét. A balta. Még mindig nála volt, azzal a kezében aludt el, melynek nyele következtében meleg lett a forró kezeitől. Amelyek épp reszkettek, attól félt, a végén még ráejti a nehéz fegyvert a lábára. Belegndolni is rossz volt. Tett pár lépést az ajtó felé, le sem véve a zárról a szemeit. A felépített 'biztonssági rendszere ' kezdte megadni magát. Néhány rángatás, a puska le fog esni és a szék is eldől és máris bent lett volna a gyilkos. És akkor Norah támadni akart. Nem érdekelte, hogy talán ölni fog. Élni akart. Tovább maradni az osztálytársaival. Segíteni őket. Nem hallhatott meg. Az ajtóból fadarbok hullottak a padlóra. Majd  fegyver leesett, a szék kis híján Norah-ra dőlt. De még nem lehetett kilátni, a fa elállta előle a kilátást. Másik oldalán egy rossz emberrel, aki meg akarta ölni őt. Ez megadta a lánynak a végső löketet. Kicsapta az ajtót, ebben a pillanatban olyan hirtelen sütött a szemébe a nap, hogy majd megvakult. De nem hagyhatta, hogy ez eltántorítsa. Mégha csak egy fehér foltot is látott épp, amennyi ereje csak volt, lesújtott a nehéz baltával egyenesen az alak bal mellkasára, bár nem oda tervezte a támadást. lejtette a kést, a 'támadójának' a kezébőkiesett a fegyver. Vörös folt terjedt végig a srác pólóján, ami a szúrás menti hegből szivárgott. Ám valami nem stimmelt, mikor kezdett a vakfolton kívül mást is látni. Eddig a férfi magasabb volt, ám akit megtámadott, egészen alacsony és véznább. És nem viselt barna köpenyt. Sem Zorróálarcot. Csak egy világoskék pulcsit, egyszerű farmerrel és fehér Converse csukával, amire vörös vércseppek csöpögtek és hamar a kék pulcsi is átitta a nagy sebből kiserkenő vért.

Norah felkiáltott, de a hangok, amiket kiadott sosem álltak össze értelmes szavakká. A baltát leejtette a földre, ami beleállt a talajba.

Nate letérdelt a földre, mellkasa előre dőlt, meglepett arcáról eltűntek az érzések, majd az egész teste görcsbe állva rángani kezdett. 

- Mit..mit csináltam!? Istenem!  -a szőkeség szeme könnybe lábadt, valószínűleg a fiúnál is sápadtabb lehetett. Kezét a szája elé kapta, úgy zokogott.

- No...Norah, figyelj! 

- Mi?

- A..többiek...veszélyben vannak. Itt van a házban...

- Ki van a házban? Mi?

- Ő...a srác és a lány, akik szöv... - ennyit tudott még kinyögni, a rángása lassan lelassult, teste előrebukott lefektében, a szemei kidülledtek, a szája elnyílt, majd nem lélegzett többé.

- Megöltem - zokogta Norah. Nate-tel régóta ismerték egymást, kiskoruk óta. Mindketten pszichológusnak készültek volna. De a fiúból már sosem lesz az. Pedig mióta régi vágya volt, hogy segítsen embereken, akiknek belső zavarai vannak. Nate-nél aligha létezett kedvesebb, aranyosabb és önzetlenebb fiú. És most halott. Norah pedig ért, tehát elérte célját. De a dolgok, mint idejövetelük óta mindig, most is teljesen máshogy alakultat, mint kellett volna. A lány egy pillanatra felnézett, a könnyfátyolon át pár osztálytársát látta meg nem messze tőlük állni. Látták. Végig itt voltak. Ők is azt hihették, ellenséggel van dolguk, aki a puskáikat akarta megfújni. Igazuk volt Norah volt az ellenség ebben a pillanatban. De barátai számára épp rosszabb volt egy ellenségnél. Áruló volt, aki gyilkolt.

- Mit tettél? Meg..megölted őt! -  kiabálta Lacey, aki odafutott és oldalról lekevert egy pofont a másik szőkének, akinek oldalra csuklott feje az ütés erejétől és csak még jobban sírni kezdett, de úgy tűnt, senkit nem hatott meg.

- Nem akartam, csak..ráléptem a hörcsögre aztán...

- Dagadékra? Szóval te loptad el! - vágta hozzá ezúttal Trina.

- Gyilkos van a házban, értsétek már meg!

- Az egyetlen gyilkos te vagy! - mondta fogcsikorgatva Jace.

- Jobb, ha eltűnsz. Árulókat nem szívesen látunk! Megölted az egyik barátunk! Aki a te barátod is volt! És méghozzá milyen barát..elképesztő. Mi is be vagyunk kissé csavarodva, Norah, de közel sem ennyire, mint te. Veszélyes vagy rénk nézve.

- Ne..várjatok, nem értitek!
- Szerintem meg te nem értesz minket, szöszi. Többé nem vagy az osztálytársunk.
Eleredt az eső. Ha most jöttek volna, senkinek sem tűnt volna fel, Norah mennyire sírt, könnyei teljesen egybemosódtak az égből zuhanó esőcseppekkel. Mindenki lassan bőrig ázott. De a többiek szimplán visszamehettek a házba. Jace felkapta Nate holttestét is. Még a hátsó ajtóból visszanézett, talán kissé szomorúan, majd becsapta az ajtót, amit a zár hangja tett véglegessé.

Epizód tizenhét.

Félelem

Carly feltápászkodott a földről, amiből maga is rájött, hogy még az élők táborát erősíti. Tengett az adrenalintól, nem volt hozzászokva, hogy ablakokból ugráljon ki. Egyesekkel ellentétben. És ekkor gondolatai megszakadtak és elméjének minden szegletét kitöltötte az aggódás:hol lehet Jonny? Mellette kellene lennie. És aki üldözte őket? Vajon utánuk ugrott volna? 

Felpattant, megpördült a tengelye körül, próbálta hozzászoktatni szemét a sötétséghez. A házban volt egy kis világítás, egy - két lámpa mindig égve volt, így az adott egy tompa fényt, hogy rájöjjön: nem találja a srácot.

- Az az idióta. Hogy szúrhatta ezt is el?! 

A lány hirtelen nem tudta, mit csináljon, hogy kiabáljon-e, menjen-e vissza a házba, vagy hogy bevárja-e osztálytársait. Az utóbbi mellett döntött, arra ment, ahonnan szerinte a többiek elindultak a dzsungelbe, még reggel. 

- Jonny!Jonny? - nem tudta abbahagyni a szólítgatást, halkan suttogott, minden egyes nesznél. Csak kerülnének már meg a többiek.

Hirtelen mintha lépteket hallott volna maga mögül, megfordult és csak meresztette a szemét. Egy sötét alak állt a házuk falánál, pont a lány felé fordult, de csak állt mozdulatlanul. A lány hasonlóan. Teljes figyelmét egyetlen pontra fókuszálta. Az alakra. Pedig nagyon nehezére esett egyszerre csak egy dologra összpontosítania. A szíve kihagyott pár ütést, mikor az árny megváltozott és egy hosszú nyúlvány állt ki belőle. A puskacsőn megcsillant a ház gyenge lámpáinak fénye.
Carlyban bennragadt egy sikoly. Riadtan fordult egy fél fordulatot, majd olyan gyorsan elkezdett futni, ahogy tőle tellett. Eléggé gyorsan tudott futni, a száz méteren ő volt az osztályban a haramadik leggyorsabb. Na de ott nem nehezítették indák, liánok és kiláthatatlan fák (nem is beszélve a ki tudja milyen, sötétben rejtőző állatok) az útját. És nem az életéért futott, hanem csak egy ötösért. Hirtelen érezte, hogy valami nagyot rántott a lábán - vagy valaki. Kétségbeesett kapálózásba kezdett miközben szitkozódott, majd az oldalára esett nagy puffanással. A vállába éles fájdalom hatolt és az arca is lüktetett a talajon, amelyik részére esett. Először nem mozdult. Megbénította a félelem. Talán az alak csak meg akarta félemlíteni. Jonnynak igaza volt. Tényleg nem voltak egyedül. És most meg fogják ölni. Várt, de nem következett be a várt fájdalom a golyó következtében. Felnézett, nem látott senkit. Se puskát. Feltápászkodott, alig, hogy kissé újra összeszedte a bátorságát, furcsa hangot hallott. Mintha a liánokat tolná el valaki az útjából, hogy előbbre juthasson. Villámgyorsan az ellenkező irányba futott. Hirtelen már nem is érezte az előbbi fájdalmat. Nem nézte, merre megy, vagy hogy hová, csak el innen, biztonságba. Ám akkor mintha világosodott volna. Lehetetlen volt, hogy reggeledjék. De a világosság egyre erősebb lett. A szemét a lehető legjobban kinyitotta és lelassított.
Egy nagy jármű bukkant elő hirtelen valahonnan, talán egy kanyar után. Kezét a szeme elé tartotta, habár csak az egyik lámpa égett, mégis égette a retináját a világosság. 

 Egy összejövetelről ballagott haza. Egy kis házibuli. Nem volt hozzászokva, hogy meghívják a kis csóró Carlyt, a texasit hasonló rendezvényekre. De ez nagyobb körű rendezvény lehetett, mert olyanokat is vélt felfedezni, akikről tudott néhány pletykát. Troy Schnell túrta az orrát. Christina Calder megcsalta barátját egy stréberrel. Mégis, mindenkinek volt hely. Jess is eljött, nagyrészt vele lógott. A lány unszolta, hogy szálljanak be egy versenybe. Jesst, bár nem látták mindig valami sűrűn. de mégis kedvelték az emberek. Könnyed volt és okos. Bármit el tudott hitetni az emberrel. Aznap este azt, hogy Carly jól tudja érezni magát.
- Itt is vagyunk! 
Egy nagy, fából készült hosszú asztalhoz értek, ahol piálós tinik sorakoztak. Carly tiltakozni kezdett, de Jess megállította:
- Csitu van szivi, semmit nem kell tenned, amit nem akarsz - kacsintott.
Leültek egymással szemben.
Az egyik srác, akinek piercingje volt a szemöldökében és sötétkék inget viselt, megszólalt.
- Tán szeretnétek kihívni minket?
- Dehogyis! -reagált Carly, de Jess vele egy időben igent mondott. Mi?
- Narancsos Whisky, baby - mondta a csávó, majd adott egy méretes poharat magának és Jessnek is és csordultig töltötte.
- Tét? - kérdezte a kék szemű lány.
- 50 dolcsi. 
- 70.
- Legyen.
1-2-3.
Mindketten mohón elkezdték inni az italukat. Jess lehunyta a szemét és látszott, hogy alig bírja elviselni az ízt. Carly mindig utálta az alkoholt. Nem mintha sokszor próbálta volna... Mindkettejük poharába ugyanannyi narancs folyadék maradt. Majd Jess diadalittasan koppintott egyet az üvegével, miközben lecsapta az asztallapra.
- Nyertem- mondta, majd mintha könny csordult volna ki a szeméből. Carly az asztal túloldaláról érezte az alkoholszagot a leheletéből. Durva cucc lehetett.
A srác egykedvűen, de azért elismerően adta át a hetven dolcsit a göndör, fekete haj lánynak.
- Na és te, vöröske, csendes? Nem szeretnél egy kis zsét keresni?
- Bocs, nincs pénzem visszafizetni, ha veszítek.
- Ez nem úgy megy. Csókkal is fizethetsz ám. Ahány dolcsi, annyi másodperc. 
Carly nyelt egyet,
- Naaa- unszolta ezúttal a piercinges egyik haverja mellőle - 100 dolcsi?
Gazdagnak nézett ki. Carly pedig nem volt az. De sohasem akart ilyen módon pénzhez jutni.
Kivéve ezt az estét. Megragadott középről egy poharat és lecsapta az asztalra.
- Ez a beszéd, szívecském -mondta ellenfele, akinek szemei zöldek voltak, akár a levél - 2 dl Tequliát nekünk!
Carly nézte, hogy telik meg a poharuk folyadékkal. Jess bátorítóan rámosolygott. Na persze, a vagány Jess, aki most nyert hetven dolcsit.
Mikor kimondták a hármat, elkezdett mohón inni, de nem számított rá, hogy ennyire erős ízt fog érezni. A torka azon nyomban égett, mintha tűzzel gyújtották volna meg. Aztán eszébe jutott, mit is tudna venni 10 dollárból. És nem akart csókolózni egy iszákos hülyegyerekkel. Tovább kezdett inni, érezte, hogy a torka kezdi megszokni a tüzet, majd a folyadék leért a gyomrába és kellemessé kezdett válni a melegség. De ellenfele gyorsabb volt és már nem sok volt neki. Ekkor azonban a zöld szemű kiköpte az italát és két másodpercen belül lehányta az asztalt. Majd elájult és leesett a székről.
Jess kikapott három dolcsit a kasszából, elmormolt egy pajkos viszlátot, majd távoztak. Sietősen.
- Itt a pénzed baby. Szerencséd volt, de valahogy láttam hogy a csávó nem egy körön túl volt már.
Carly elégedetten méregette újonnan szerzett vagyonát. 
- Na de menjünk, kaptam egy SMS-t Jonnytól, a sportpályánál vár minket.

Elindultak. Carly érezte, hogy az alkohol kezdi megtenni nála  a hatását. Sosem volt berúgva még. Furcsa egy érzés volt, de valahogy mégis...kellemes. Ezen gondolkozott, mikor figyelmeztető kiáltást hallott:
- Carly, vigyázz! - szólt hangosan Jess hangja a fülében.
Két fényes pont jelent meg, egyre jobban elmosódva a lány előtt. Kis híján eldőlt, de talpon tudott maradni. Egészen addig, ameddig el nem ütötte a kocsi. Két csillagot látott kihunyni. 

Nem tudott megállni, el fogják ütni - villant át az agyán. Mint régen. Mint akkor. Megrökönyödött, védekező pózba vágta magát, egyik kezét a fejéhez kapta védelmezésként. 

A busz végül pont lefékezett előtte, majd megállt a motor. Az ajtó nélküli járműből Jace vágódott ki féloldalasan, miközben szaftosan elkáromkodta magát.

Mire a vörös hajú lány észhez tért, észrevette, hogy barátai az utasok. Feléjük futott, majd az éppen kivánszorgó Trina nyakába ugrott, karja - lába még mindig reszketett az izgalomtól. 

Brianát megviselte a buszozás - és Jace szörnyű vezetési stílusa - , rosszul lett és kidobta a taccsot az egyik bokor mögött. Carly megnyugodott. Biztonságban volt. Nagyjából. Régebben azonban nem úszta meg. Meggondolatlan volt és elütötték. Eltört  lába és két hónapig mankós Carlynak hívták. De meg is hallhatott volna. Ahogy most is.

- Gyertek, nem fogjátok elhinni, mi történt! Egy..egy alak betört hozzánk fegyverrel, aztán kiugrottunk az ablakon, de Jonny eltűnt valaki meg..ott áll a ház előtt és... - amúgy is sokat beszélt, de mikor ideges volt vagy félt, csak úgy ömlöttek belőle a szavak, akár csapból a víz.

- Milyen alak? Te meg miről beszélsz? Láttatok valakit? És hol van Jonny? - Trina próbálta lenyugtatni barátnőjét.

- A házunk falánál állt - mutatott oda Carly, de az említett helyen semmi nem volt egy fűcsomón kívül, ami egymagában éktelenkedett a talajon, akár egy bőrhiba.

- Hála az égnek, hogy elment! Talán még itt van valahol..!

- Jonny?

- Nos őt nem tudom, merre van, aggódom is... - ekkor egy hang szólalt meg az indák közül:

- Hiányoltatok? - az említett srác épp előjött a dzsumbulyból.

Mindenki szívéről, de leginkább barátnőjéről nagy kő esett le, Carly rögtön mellette termett:

- Hol a szarban voltál?

- Hallottam valamit hatrébbről, de csak egy nagy madár volt - mondta a srác, kicsit mosolyogva. De magában hozzátette:"Ha tudnák, mit kellett tennem az elmúlt percekben, hogy itt legyek. Az az alak meg is ölhetett volna a puskájával. De ezt sosem fogják megtudni..nem lehet!"

- Na és ti hol voltatok? - gondolkodását kedvese szemrehányó kérdése szakított félbe.

- Majd bent elmeséljük, ja és ezt is  - mutatott a buszra George.

- Jaja, menjünk be, amúgy is szarul vagyok - mondta Briana.

Végül mindannyian bevánszorogtak, bár nyugtalanító volt a tudat, hogy az ajtó be van törve és tulajdonképpen bárki bemehet hozzájuk, még alszanak. 

Epizód tizenhat.

Éjféli fogócska

- Ők azok, visszatértek és jól vannak! Miért nem nyitottad ki nekik az ajtót? Lemegyek és.. - Carly folytatta volna a halandzsát, miközben megindult a földszintre, de Jonny visszarántotta a karjánál fogva, amitől a lány felszisszent:

- Mi van veled? Olyan furcsa vagy! - mondta szemrehányóan.

- Csak nem akarom, hogy bajunk essen! Ezek nem a mieink, értsd már meg!

- Akkor ki a szarok? Egyedül vagyunk ezen az átkozott kis szigeten!

Jonny sóhajtott, de léptekre lett figyelmes. Megfontolt, halk léptekre, nem olyan trappolásra, amit az osztálytársaik hallattak sokszor.

- Szerintem nincsenek ezek itt. Elmentek valahová - hallották egy ismeretlen férfi hangját.

Jonny befogta Carly száját, majd szép lassan elindultak felfelé a lépcsőn vissza az emeletre. Ott besiettek a mosdóba és bezárták az ajtót.

- És most mi lesz? Megvárjuk, még elmennek, igaz? El fognak menni...nem bántanak minket...ugye?  - suttogta a lány, miközben Jonnyt nézte, de az a cipőjét bámulta.

- Jonny?

- Gondolkozom!

Egy perc alig telhetett el, mire Carly újra megszólalt:

- Szerintem elmentek...

- Na jó - adta meg magát a srác - A szomszéd szoba a ti szobátok, igaz?

A lány bólintott.

- És ott ugye van ablak?

Ismét helyeselt.

- Akkor én kinyitom az ajtót, megnézem, nem áll - e itt valaki titokban. Ha tiszta a terep, átmegyünk.

A srác mozdult a kilincs felé, lassan lenyomta azt. 

Pont, mikor régebben, Phoenixben a szülei nem engedték el, mert utálták a barátait, Chad-et és Jay-t. Akkor is mindig kiszökött, de mivel a szobájában furcsa mód csak egy kicsi ablak volt, más megoldást keresett a lelépésre. A szülei hálószobájában volt egy hatalmas ablak, gyönyörű kilátást eredményezve. Mindig csörömpölt, vagy megnyomta a csengőt vagy felhívta a házi telefont, hogy azok kijöjjenek onnan. Otthonülős emberek voltak, családi hagyományokkal és sok kétellyel.

Az ajtót résnyire nyitotta, imádkozott halkan magában, hogy ne nyikorogjon. Persze lehet, hogy ez az egész felesleges, aki itt volt, már talán a rét túloldalán járt. 

Az ajtót kitárta annyira, hogy kilásson jobbra és balra. Egy darabig elképzelte, milyen lenne, ha hirtelen puskacsövet nyomnának a fejéhez, vagy egy bárddal lefejeznék, vagy bármi...de gyorsan kiűzte ezeket a gondolatokat az elméjéből. 

Sehol senki, csak a folyosóvilágítás pislákolt szokásához híven, körülötte pedig bogarak repkedtek.

- Na jó, gyere. A bal oldali szoba?

- Umm..nem, a jobb.

Jonny megfogta Carly kezét és gyorsan átiszkoltak a másik helyiségbe.

De az ajtó zárva volt, nem tudtak bemenni, hiába rángatta a srác. Ott álltak zajosan, védtelenül a kivilágított folyosón.

- Zárva?

- Ez nem lehet! Trina bezárta volna? Ajj.

- Akkor próbáljuk azt a szobát - mutatott a fiú a szomszéd ajtóra. De az is sikertelen volt.

- Na jó, berúgom!

- Várj, ez Laceyék szobája, kiakadna, inkább a miénket - mondta a lány.

A srác valóban betörte az ajtót a lábával. Épphogy becsukta maga mögött lágyan az immár nem túl masszív ajtót, lépteket hallottak. Valaki közlekedett a lépcsőn.

- Nyisd ki az ablakot -  utasította a srác. 

Carly engedelmeskedett, de hezitált. Magasan voltak. Kint nem látott semmit, csak a bokrok árnyékát.

- Erre jön, ugorj ki!

- Én félek! Nem kérhetsz erre! 

- Inkább hagyod, hogy lelőjön? 

A lány nyelt egyet. Megfogta felül az ablakkeretet, majd felrakta mindkét lábát a párkányra. A végén mégis elhatározta magát, elengedte a keretet, leült és lecsúsztatta testét a sötétségbe. Vagyis az udvarra. Jonny sokkal gyorsabb volt, azonnal elrugaszkodott. Először félt, hogy rosszul esik. Aztán attól, hogy mi van, ha Carlyn landol majd. De végül földet ért. Egyenesen egy bokor...mellé. Fájdalmasan felmordult. Tekintetével Carlyt kereste, halkan szólítgatta. Vajon baja esett? Nem lehet, hogy ilyen távol értek földet egymástól! Feltápászkodott, de mire felemelte volna fejét, két sötét csizma jelent meg orra előtt, majd a viselője immár ténylegesen is puskacsövet tartott az állához.