Epizód huszonöt.

Árulás és felismerés

Immár 5 fejfa magaslott a kert hátuljában. A csöndbe egyre hangosodó és nyugtalanabb kutyaugatás hasított bele-bele.

- Miért ugat Chelsy?- kérdezte halkan és nagyon komor hangon George.

Hirtelen Carly sikítása szelte át a teret. Mindenki az emeltre szaladt, a lány szobájába.

- Pók! Egy pók, istenem! Ne, Chelsy, gyere odébb!

- Lehetséges, hogy..ez végzett Jaquelinnel?

- Basszameg, basszameg! - káromkodott Victor.

- Meg kell tőle szabadulnunk! - mondta Jace élesen. A fiúk kieszeltek egy tervet, miként szabaduljanak meg a fekete özvegytől. Az egyik osztálytárs csendben meghúzta magát, kapott a hirtelen kialakult káoszon Óvatosan kivált a többiektől, kilopózott a házból. Egy sziklás részhez sétált, ahol rengeteg de rengeteg bokor és növény volt. Nem véletlenül, takarniuk kellett a bunkert. Kitapogatta a fémajtót és hármat kopogott.Közben a feje felett szétfoszló felhőket nézte. Úgy távolodtak el, mint az esélyük egy további normális jövőre. Egy barna ruhás ember feje bukkant elő. Sokat mondóan bólintott,majd beengedte. 

- Jelentést hoztam - mondta egy csöppet meggyötört és halk hangon, de arca rezzenéstelenségét nem esett nehezére megtartania. Nem láthatták, hogy szorong. 

- Egyikünk ismét eltávozott. Jaqueline Steehl.

- Mily sajnálatos - mondta egy neki háttal álló, nagyon magas alak, kezét összekulcsoltamaga előtt. 2 nagy képernyő volt a falon. Tudta, hogy be vannak kamerázva az emeletek, de nem minden helyiség és nem a legmodernebb technikával. Csak kép, semmi hang. Ezért is volt szükségük rájuk. Tekintetét ő is a kijelzőkön tartotta. Osztálytársai nagyban tátogtak rajta és épp a parányinak ható pókot nyírták ki. Megnyugodott. Eggyel kevesebb probléma. 

- Nos, a szavamat továbbra is tartom. Te, és a másik segítőnk továbbra is védelmet élveztek. Nem fogtok furcsa balesetekben meghalni és ha mind halottak, ti szabadon elmehettek, feltételekkel persze, de ezekről majd akkor beszélünk, ha eljön az ideje. És természetesen továbbra is tennetek kell a dolgotokat. Megértetted ugye?

Bólintott. Az áruló barát nyelt egyet. Persze, hogy értette. És félt is. Mindentől. A barna ruhásoktól, az osztálytársaitól, ha netán kiderülne, hogy ketten elárulták őket, a szigettől, az őrülettől...Kurtán búcsúzott, majd elindult vissza a házba. Ha ez kiderül..nem fogják száműzetéssel megúszni, mint Norah.

~Eközben

A sötétből újra léptek hallatszottak. Norah felkapta a fejét.

- Úgy tűnik, Jaqueline-t sem fogodtöbbet viszont látni, kedvesem.

- Mi? Mivan? Ki a fasz vagy te és hogy van merszed ilyeneket mondani? - mondta az újonnan visszatért már számára ismerős srácnak.

- A színes hajút megmarta egy fekete özvegy. Mily tragikus!

Norah épp visszavágni készült a fiatal férfinek, de megakadtak benne a szavak.

- Meg..meghalt? 

- Talán baj van a hallásoddal?

- Ááá...dögölj meg és hagyj békén! 

- Sajnos nem tehetem meg. Mellesleg egy segítőnk épp ide tart, ezért felügyelnem kell téged. Nehogy árulkodó jeleket adj. Mivel jobb helyet nem találtunk jelenleg a fogva tartásodra. Ó, itt is van -mondta, majd elsétált. Három kopogás hallatszott. Norah eddig még nem hallotta, hogy bárki is ki vagy bejött volna, de ezek szerint nyilván volt valahol egy titkos ajtó. Társalgást nem hallott. Megmozdult volna, de még mindig pórázon volt. Szó szerint. Nemsokára a nem kívánt társaság barna pulcsiban és sötét farmerban visszatért.

- Egyébként, a nevem Eren Crane.

Crane...annyira ismerős név. Nemesi, biztos gazdag családból való lehetett. És Norah érezte, hogy ismernie kellett valahonnan, magát a nevet biztosan. Gondolkodásába egy hang nyilallt, mintha meglőtték volna egy nyílvesszővel.

- Jelentést hoztam.

Ezt a hangot viszont ismerte. Jól ismerte, sok-sok éve már, hogy először hallotta. Mi a..mit keres ő itt? Miféle jelentés?

- Nos, igen, sajnálatos, hogy így kell megtudnod, de két társad összejátszik velünk.

- Hazudsz!

- Talán valaki mást kellett volna ide cipelnünk. De hát te lettél a kis kiutált, a száműzött, számunkra te voltál a legkönnyebb préda. Elhagyatva, kiéhezve, koszosan annak a dombnak a tövében, bűntudattal a szívedben...

Norah könnyekben fakadt ki. Hogy lehet ennyire kegyetlen valaki? És lehetetlen, hogy valaki közülük ilyenekkel összejátszik.

- Nos, a szavamat továbbra is tartom. Te, és a másik segítőnk továbbra is védelmet élveztek. Nem fogtok furcsa balesetekben meghalni és ha mind halottak, ti szabadon elmehettek, feltételekkel persze, de ezekről majd akkor beszélünk, ha eljön az ideje. És természetesen továbbra is tennetek kell a dolgotokat. Megértetted ugye?
Ez egy hideg, lényegre törő és komor hang volt. Ismerős. De a lány nem értette, honnan, de biztos volt már benne, hogy hallotta valahonnan. szóval védelem. Ezért cserébe ketten elárulták őket.  Hihetetlen. Mintha egy rossz filmben lettek volna.
- Csak nehogy most kapj nekem infarktust. Még szükségünk van rád a kísérletekhez.
Norah mozdulatlanul gondolta végig az előbbi mondatot, karjára támaszkodott, de az megremegett. Kísérletek?
- Mondanám, hogy nem fog fájni, de nem szeretem a mellébeszélést. De előre is nagyon sajnálom.

Epizód huszonnégy.

Így kezdődött egy újabb reggel...

Lacey frissen ébredt, a szigeten töltött napjai óta nem sokadszorra, ablakukon beszűrődött az esőerdő lombjai között lágyan átszűrődő erős és kitartó napfény Briana és Jaqueline még aludtak, de a konyhából megnyugtató nyüzsgés szűrődött ki:néhány fiú a reggelijét készítette. Lemászott a földszintre a lépcsőkön és köszöntötte őket.

- Reggelt! - kiáltotta, de a torkából meglehetősen mély hang jött ki ezért krákogni kezdett egy sort, miközben mosolygott a saját bénaságán. 

- Neked is - mondta Jonny, kinek sebei már a múltba vesztek- 

- Hát, hal van, egy elejtett közepes tapír és néhány ciprus - mondta magának és a többieknek is Jace, megelőzve a kérdést.

- Repesek a boldogságtól - mondta Lacey, majd elvett az asztalon fekvő kosárból néhány vadszedret. Savanyúak voltak, de volt bennük valami édes. Akárcsak épp az ajtón mezítláb belépő Victor. Egy pillantásra méltatta mindössze a lányt, aki fekete topban volt és fehér shortban, majd a sülő hús felé iramodott, kivett magának egy tálcára.

- Héj, még félig nyers, te idióta! - kiáltott rá George.

- Én véresen szeretem.

Laceyt kirázta a hideg.

- Hol vannak a villák? - hallatszódott a konyha végéből a fiókokat húzogató Jace hangja. 

- Nem tudom, Briana eltette valahová őket. Megyek, felkeltem - pattant fel a helyéről a szőke lány, majd unott arccal benyitott a szobájukba:

- Bree, ki az ágyból, hova a tökömbe raktad a villákat?

Nem jött válasz.

Lacey drámaian sóhajtott. Jó mélyen aludhatott Briana. Odament az ágyához, lerántotta róla a takarót és megrázta a lány vállát, miközben kiabált. 

- Ébredj, enni akarnak a pasik!

Briana végre valahára megmozdult, kinyitotta szürkéskék szemeit, melyek alatt kisebb mennyiségű sötét karika éktelenkedett, majd haragos hang hallatszódott a torkából:

- A legfelső szekrényben, egy pohárban - mondta, azzal lassan feltápászkodott az ágyból. Haja leengedve volt, pedig általában felkötve hordta egy szoros lófarokban, ám most teljesen kifele állt. 

Lacey megengedett magának egy gúnyos mosolyt, de mielőtt vissza ment volna az étkezőbe, odaszólt a haját kefélő Brianának:

- Ja és keltsd fel Jaquelinet!

Briana barátnője ágyához szaladt, megrázta és kiabált neki, de semmi.

- Ajj, újabb hétalvóval van dolgom- motyogta félhangosan egy sóhajtás közben a másik lány, és a küszöbről visszasétált Jaquelinehoz. Mikor többszöri szólításukra sem reagált, Lacey bosszúsan kirángatta a színes hajú lányt az ágyból. Legnagyobb megdöbbenésükre a lány elterült a padlón, de mozdulni nem mozdult. Ekkor vették észre, hogy a nyaka és a válla között nem egy apró, vörös baljós folt éktelenkedett. Rémesen nézett ki. Birana szája elé kapta tövig rágott körmeit, Lacey falfehérré vált, szíve a torkában dobogott, mintha ki akart volna szakadni a testéből. Megmeredve hajolt le Jaqueline testéhez, a pulzusát próbálta kitapogatni, először a csuklóján, de nem érzett semmit.

- Ajj..-hi-hihetetlen, sosem tudtam magamnak sem kitapintani a karomon, olyan béna va-vagyok- mondta remegő hangon, ekkor Briana érezte, hogy javában ég a szeme a könnyektől.

Lacey ujjai barátnőjük nyakán sem éreztek semmi lüktetést, mely elárulhatta volna az osztálytársuk szívverését. 

- Halott - mondta egy nyelés közepette Lacey.

Így kezdődött egy újabb reggel...

Epizód huszonhárom.

Goromba

Csipp-csepp. Norah szempillája megrebbent. Valami hirtelent érzett a karján. Valami hideget. Nedvesség. Fájó fejét felemelte, úgy próbált hunyorogni. A fejéhez kapott, többek között érezni akarta, megvan-e még, valamint fáradság fájdalma nyilallt ás a koponyáján, ahogy felemelte a talajtól. Kövön feküdt. Körülötte falak voltak. Nem, nem is falak, hanem sziklák és kövek, néhol pedig kisebb nagyobb rések törték meg a barlangfal folytonosságát, beszűrődni engedve a napfényt. Letörölte karjáról a vízcseppeket. Hogy került ide? Mi ez a hely? Csipp-csepp. Idegesítette a hang. Mintha eső után lett volna, ugyan már elállt, de még még mindig hallatszott az ereszről vagy a fákról lehulló vízcseppek hangja. Mint az otthonukban régebben. Csak hogy most nem ott volt. Nem, határozottan nem, állapította meg, mikor tekintete megakadt egy barlang falán mászkáló sárga pókon. Az állatot nem zavarta Norah jelenléte, a lányt sem különösebben az állat. 

- Hát felébredtél, édesem.

A hangra egy pillanatra összerezzent és mozdulatlan maradt. Majd a beszélő irányába tekintett. 

Egy srác állt tőle nem olyan messze. A barlang az alak mögött egyre sötétebb lett, mint valami alagút. Minden bizonnyal őt is így hozták ide a férfi is így került be.

- Ki..ki vagy te? Jobb, ha békén hagysz! - kezdte magát védeni Norah. Ám elvárásával ellentétben a srác közeledni kezdett hozzá. Csipp-csepp. Fehér tornacipője nem tűnt megfelelő viseletnek egy esőerdőbe. Csőfarmert viselt és sötétkék pulóvert. Nyakában egy meglehetősen szemre méltó ezüst keresztes lánc lógott. Homokszínű haja meg úgy az egész külseje ápoltnak tűnt. Nem ideillőnek. Talán 20 éves körül lehetett. Vele ellentétben Norah kócos volt, körmei alatt koszcsíkok húzódtak, utoljára pár napja fürdött még mikor nem taszították ki a házukból, valamint a lába és a könyöke is horzsolások által éktelenkedett. Más szóval, a lány úgy nézett ki mint egy repülőkatasztrófa túlélője, még az idegen srác egy gazdag végzős vagy kezdő egyetemista.

- Tudod te jól, hogy ki vagyok, Norah.

- Nem, nem tudom, és maradj távol tőlem! Idióta.

- Milyen éles nyelved van, kicsilány. Sebaj, talán már nem sokáig- a srác Norah arcát akarta megsimítani, de az gyorsan a kezére csapott. A férfi az ajkába harapott, majd elmosolyodott.

- Gondolom, nem emlékszel, hogy kerültél ide.

Tényleg. Hogy került ide? - futott át a lány agyán. Még mindig meglehetősen fájt a feje. Kezét fájó tarkójára tette, mikor éles fájdalom nyilallt bele. Maga elé kapta a kezét, ujjbegyein alvadt vér bomladozott. Újra óvatosan megérintette a nyaka feletti érzékeny részt, érthetetlen arckifejezés ülhetett ki arcára, mert a furcsa és irritáló idegen, a maga  akcentusán, amit Norah nem ismert fel pontosan, milyen eredetű lehetett, újra megszólalt:

- Nos igen, némi erőszakot kellett alkalmaznom tegnap este, hogy idehozzalak. És ehhez a módszerhez fogom tartani magam a jövőben is, ha nem leszel kezes bárány.

Csipp- csepp. 

~Vissza a házba, éjszaka

Immár Chelsy az osztály tagja volt. A hangulat is meglehetősen oldódott. Fülledt volt az idő, így egy-két ablak résnyire nyitva maradt. Senki sem sejtette, hogy ez újabb tragédiához fog vezetni.Az ablakon 4 pár pókláb jelent meg. Egy mérges és kíváncsi fekete özvegy esett le a padlóra, tompa puffanással ért földet. Briana megfordult álmában, de nem ébredt fel. Az állat lábai nagyon halk hangot adtak ki, miközben a talajon haladt egyre előrébb három lány ágya felé. Találom szerűen beleakasztotta hosszú botlábait az egyikük lelógó takarójába és elkezdett felfelé kapaszkodni rajta, még nem egyre csak közelebb került az álmában szuszogó fejhez. Fullánkos szájszervét a lány nyakába mélyesztette. A méreg hatásos volt:az áldozat elzsibbadt álmában, elméjében fekete folt kezdett sűrű ködként terjedni és nehezedni a tudatában, majd többé nem ébredt fel.

Epizód huszonkettő.

 Mikor az életünk szó szerint másoktól függ

Lacey Az éhezők viadalát olvasta. Kicsit hasonlított a jelenlegi helyzetükhöz. Sőt, ijesztően nagyon. De azért valahogy mégse. Ha tényleg az Éhezők viadalában lennének, most tudnák, mi is kellene tenniük, elvégre le volt már írva szép, nyomtatott könyvlapokra. Azonban az ő jövőjüket senki sem jegyezte le papírra. És közel sem volt az osztályban ennyi sokszínű szereplő, mint ott. Pláne nagy, romantikus, világot megváltó szerelmek. Behajtotta az oldal sarkát, ahol épp járt - rossz szokás - és becsukta a könyvet. Kint ült a házuk előtti keskeny kis teraszon. A többiek Chelsyvel játszottak a kert hátsó végében. Mintha csak átlagos fiatalok lettek volna egyikük phoenixi otthonának kertjében. Felsóhajtott. Barátai a kutyával fociztak. Észrevette, hogy Victor csalt. Kibontotta a cipőfűzőjét, amit Chelsy szeretett megkergetni, ezért állandóan a fiú mellett futott, megnehezítve nagy testével, hogy a többiek a srácnál lévő labdához férkőzzenek. Végül 3- 10 -re megnyerte a csapata a versenyt. Lacey összevont szemöldökkel nézett Victorra, mikor az meg néhányuk visszaszaladt vizet inni. 

- Mi van, Szerénke, tetszett a meccs?

A srác azóta így hívta őt, mióta tavaly rá volt kattanva a Gossip Girl-re, különösen Serenára és azt hangoztatta, ő egy istennő és minden nőcinek olyannak kellene lennie, mint ő. Victor gúnyból elnevezte őt Szerénkének.

- Már ha ezt meccsnek lehetett nevezni. Unalmas volt - mondta, majd felnézett az égre.

- Fogadjunk, le sem vetted a szemedet rólunk - rólam...

- Jaj, persze persze.

Victor a vizes üvegért nyúlt, de a lány gyorsan megelőzte, majd felpattant és arrébbszaladt vele.

- Azt add ide.

- Szeretnéd?

A srác mérgesen nézett, de Lacey tudta, hogy nem gondolta komolyan.

- Akkor vedd el, ha tudod - mondta, majd befutott a házba.

- Szerénke, ne gyerekeskedj - hallotta, ahogy a fiú utána kiabál, majd végül utána iramodott.

Lacey gyorsan futott, gyorsabban Victornál, ebben biztos volt. Lerúgta magastalpú cipőit a lábáról, nehogy orra essen.Felszaladt az emeletre, majd onnan a fiúk szintjére, a másodikra. Ott azonban megtorpant. Mégis hová meneküljön? Nem gondolta ezt át. Mosoly ült ki az arcára. Odament Victorék szobájához és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Nyilván nappal nem tartották bezárva. Gyorsan becsukta maga mögött, majd nekidőlt. Nem hallotta, hogy bárki is követte volna. Talán a srác nem is jött utálna, mert kért mástól vizet, ő meg csak felrohant ide, mint egy dilinyós. Az ablakhoz sétált. Meglehetősen fura volt itt a tető. Nem lejtett, hanem egyenes volt. Ki lehetett rá mászni.

- Klasz nem? - hallott meg hirtelen egy hangot maga mögül.

Victor vele szembe állt, alig 20 centire tőle, szemük pontosan egy magasságban volt. Lacey magas volt, Victor fiúhoz képest nem, így nem volt köztük nagy különbség centikben Szinte semennyi. Mindketten 175 centik voltak.

- De.

- Kérem a vizemet - mondta a srác- de nem várta meg a  választ egyenesen kivette a lány kezéből az üveget.

Lacey gúnyos arcot vágott, majd előre omló hajzuhatagát a válla fölé söpörte. Victor mohón kiitta a víz felét, majd lassan, komótosan visszacsavarta rá a kupakot, még a száját is megtörölte. 

- Szeretnél kimászni?

Lacey nem volt benne biztos. Tériszonya volt, arcára ki is ülhetett a nagyon gondolkozó kifejezés, mert a fiú hozzátette:

- Nem fogsz leesni, ne aggódj, Szerénke. Victor bácsi vigyáz rád.

Lacey felhorkant.

- Menj előre.

Victor kinyitotta az ablakot, lábait átvetette a párkányon, majd lecsúsztatta magát a tetőre.

- Te jössz - kacsintott.

Úgyanígy tett, bár kissé lassabban, és habozott, mikor le kellett csúsztatni magát  a cserepekre. Mi van, ha nem bírja ki őket, ha ez a tető rozoga, vagy bármi...

Ekkor karok kulcsolódtak a lábára és érezte, hogy erővel lefelé húzzák, majd felsikított.

Pár pillanattal később már göröngyös burkolaton feküdt, Victor mellette guggolt és nevetett.

- Áú, ez fájt, mi a szarért csináltad?

- Amiért elloptad a vizemet.

- Ez nem csak a te vized.

- Kuss.

- Chh...

Lacey feltápászkodott. Csak ekkor vette észre, milyen magasan is lehetnek. A fáknak, melyeket az udvarról láttak, szinte a tetejük nem is látszott, csak kúsztak fel az egekbe, innen viszont már be lehetett látni, hol végződött ritkás koronájuk. A távolban lévő öböl sziklaszirtje halványan látszódott a messzeségben...És amerre nézett, mindenhol fákat látott, vagy a nagy szikladarabot, ahonnan a vízesés folyt le, amelyből a  vizüket nyerték. Karjait összefonta a mellkasa előtt. 

- Na és most? Még mindig klasz?

Ha innen leesnének...pont látszottak futkosó osztálytársaik, mint valami kicsike figurák. Annyira nem kicsik, mint a hangyák. De azért..

- Na ja.

- Oké, szerintem menjünk vissza- csóválta a fejét a srác.

Lacey megpördült, hogy ismét találkozhasson a tekintetük.

- Szerinted ha most leugranék, kit hibáztatnának, ha meghalok?

Victornak elkomorult a tekintete.

- Szerintem ez a poénod most kifejezetten szörnyű volt. Maradj az olvasásnál.

- Nem vicceltem - folytatta - talán oda esnék eléjük. Még lélegeznék, lehet nem halnék meg azonnal, és akkor elmondogathatnám, hogy 'Ő volt, ő volt, Victor tette, ő az áruló!' Szerinted mit szólnának? De ha nem így történne, akkor is felnéznének, honnan is eshettem le és te itt lennél, itt állva, beláthatatlan arckifejezssel...

- Tudom, hogy nem akarsz meghalni, Szerénke, nem vágom, mire akarsz ezzel kilyukadni.

A lány közelebb sétált a tető pereméhez, mint akinek soha nem lett volna tériszonya, majd úgy 2 méterrel a vége előtt megállt. Victor reflexszerűen követte.

- Na és ha én löknélek le? Elkezdhetnék kiabálni, hogy 'Úristen, segítsetek, leesett, megpróbáltam megtartani, de nem sikerült, tériszonyos volt és megijedt és leesett. Pedig csak a kilátást akartam neki megmutatni..' - mondta elváltoztatott hangon a srác, miközben úgy tett, mintha a lent focizó csapatukat nézné. Majd hirtelen durván megragadta Lacey karjait és még közelebb mentek az ereszhez, ahol már csak két sor cserép választotta el őket  a levegőtől illetve mellettük teljes nagyságában ott állt a kémény. Lacey az ajkába harapott és farkasszemet nézett.

- Mit tennél, ha tudnád, hogy most megöllek? Hogy most meg fogsz halni és tudnád, hogy én úgyis meg fogom úszni? 

A lány komoran hallgatott. Mi lesz, ha ez a srác tényleg bekattant? Ahogy Norah is. Csakhogy Victor okosabb volt Norahnál. És színjátszó körbe is járt fél évig. Nem kérdőjelezte meg, hogy megúszná. Arcára kiült a félelem. Újabb halk kis sikoly hagyta el ajkait, mikor dőlni kezdett. A lánynak gondolkozni sem maradt ideje, még arra se, hogy a haláltól féljen vagy hogy mennyire fog fájni, ha a földbe csapódik. Hirtelen megállt a levegőben és fejjel lefelé látta az egész világot. A fákat, az eget, a focizókat...Máris megtörtént volna? Leesett, kitört a nyaka és azért lát mindent fejjel lefelé. Érezte, hogy a fejébe szökik a vér, a haja hosszú függönyként lóg a levegőben le a semmibe. Szája elnyílt, vére a fülében dübögött. Nem, nem még nem halt meg! És nem is halhat meg! Nem hagyhatta, hogy Victor megölje! Mintha felülést akart volna végezni, erőt vett remegő testén és látta, hogy Victor egy kézzel, de erősen tartja, mind valami jó barátot, a derekánál fogva, ő maga a kéményen futó vas lépcsőfokokba kapaszkodott.

- Félsz már? Az egyetlen, aki ártani tudna volna neked, az én vagyok. Elhiszed ezt?

- I..igen.

 Majd lassan újra emelkedni kezdett, mint egy kitekert testű ember, majd végül Victor előtt kötött ki, immár szilárdan a tetőn állva. Fejéből elkezdett kiáramlani a vér végre és a dübögés is elhalt a fejében. Meg is szédült. Victor elengedte, rögtön arrébb is ugrott. 

- Te..te megvesztél Victor Clears Greene!

A srác ajkai csak gonosz mosolyra húzódtak, miközben a fejét csóválta.

- Látod Szerénke, az ilyen dolgokkal nem szabad viccelni. Ilyen, mikor az életünk szó szerint másoktól függ.

- Ch..miért vannak ezen az átkozott kéményen ilyen kapaszkodók?

- Talán majd egyszer küldenek egy kéményseprőt, hogy kitakarítsa.

- Nagyon vicces.

- Te akartad a válaszomat hallani.

- Na jó, én bemegyek, - mondta - és elmondom a többieknek!

Victor még akkor is harsányan nevetett, mikor a lány visszamászott a szobába és onnan kilépett a folyosóra.

Epizód huszonegy.

A kígyó és a kutya

Trina előbb ébredt mint a többiek. A házban halálszag terjengett, a légkör megmagyarázhatatlanul nyomasztó volt. Szellőztetett, kinyitotta az ablakokat, minden szinten néhányat. Meglehetősen sok volt belőlük, ami furcsának és nem túl praktikusnak is hatott egyszerre. Minek kellett ennyi ablak? A padlót is felmosta a társalgószobában, a főfolyosón majd a saját, Carly barátnőjével közös hálójukat is kitakarított. Carly felszívódott. A többiek pedig aludtak. Tényleg nagyon korán lehetett. Szürkület. Trina sosem értette régebben, hétvégenként, a szülei hogy tudtak mindig hajnalban kelni. Mesélték, mennyire jó, nyugodt és csendes szürkületkor a hangulat, mikor még senki sem volt ébren és miénk lehetett az egész ház. Valóban az volt. Ugyanakkor a tudat, hogy a sziget, a végzetes vakációjuk újabb életet követelt..borzasztó volt. Illetve kettőt. Szegény Dagadék! De legalább volt alkalma világot látni. Nem mintha - amennyit a ruhásdobozból látott - ebből az elcseszett helyből nagyon érdemes lett volna. Trina nem bírta tovább a házban. Kikívánkozott végre a szabad levegőre. Elfordított a kulcsot a zárban, kireteszelte a saját készítésű zárukat, amit Viktor csinált elővigyázatosságból, és kilépett a szabadba. Az ég vakítóan világos szürke árnyalatot vett fel, kivéve ott, ahol jött fel épp a Nap. Ott a halvány citromsárga kezdett melegebb színekbe átmenni, elkenődve az égen, akár egy festékpalettában. Madarak csicsergése hallatszott. Egészen kedves, már már barátságos, nem a rikácsolós fajta madaraké, amiket a lány még a sziklaszirtnél hallott. Dallamos, édes hang. Mintha mi sem történt volna. Mintha semmi szörnyűséget nem éltek volna eddig át. Mintha nem halt volna meg  máris 4 osztálytársuk. Mintha a madárkák is csak árulók lettek volna, ideiglenes, hamis vidám hangulatot próbálva idézni lelkes énekükkel. Folytatták a nótát, még Trina készített újabb fejfát a sírkertjükbe, Nate Wolf névvel a többi mellé. Direkt nem a teljes nevüket írták rá a keresztekre az áldozatoknak. Nem tudta, senki, miért nem, de így érezték jónak. Beleszúrta a földbe.

- Nyugodj békében te is, Nate - mondta halkan Trina, miközben elszorult a torka. Mielőtt megint sírni kezdett volna, feltápászkodott, ám amint felállt, megdermedt. Legszívesebben ráordított volna a szívére, hogy ne hallja annak dübörgését és így könnyebben tudott volna hallgatózni. Csörömpölést hallott. Mintha valami folyton hozzáért volna a kicsit a felesleges, ámde olvadozó kerítésükhöz.  .A kerítés tövében magas fű nőtt, mivel fűnyíró nem járt a házhoz, de még így is ki lehetett venni, hogy valami mozog a fűben, bár elég észrevétlenül. Trina tett pár lépést , egyre közelebb a kerítéshez, nagyon félt ugyan, hogy mi van ott, de mégis uralta elméjét a kíváncsiság. Mikor már elég közel ért, a fű mozgása megállt. A lány meresztette a szemét, de semmit nem tudott kivenni. Majd hirtelen a két cipője között kezdett mozogni a fű. És akkor észrevette. Egy meglehetősen vastag, zöld kígyó kúszott a fűben, csendben, de veszélyesen. Trina felsikított, majd tett pár toporzékoló mozdulatot, hogy nehogy az állatra lépjen vagy akár hozzáérjen, de véletlen rálépett a tekergőző pikkelyesre, amely nem vehette jó néven, mert mérges sziszegés hallatszott egyre hangosabban, majd előbukkant a kígyó feje is. A lány vörös szemekkel nézett szembe. Majd abban a pillanatban a kígyó feje a hosszú testével együtt előrelendült, pár centire megállva az arcától. Az állatnak kevés volt a lendülete, így nem tudott belemarni Trina arcába, ahogy tervezte, csak a száját tudta kitátani, betekintést engedélyezve a méregtől csorgó fogaira és villás, fekete nyelvére. Trina kicsiket sikongatott és hisztéria kezdett eluralkodni rajta. Félt a kígyóktól. Volt, amitől jobban, de  a kígyóktól is. Bár nem ismerte a fajtáikat sejetette, hogy ez nem egy átlagos 'nem bántalak, ha te sem bántasz' példány volt. A kerítés felé kezdett hátrálni, megkerülve, vagyis átugorva a területet, ahol az állat helyezkedett el, bár nem tudta teljesen kivenni, mert a kígyó és a magas fű színe megegyezett. Nekiment háttal a kerítésnek, ami kis híján ki is dőlt, de végül visszanyerte az egyensúlyát. Nem volt biztos benne, hogy a fa elbírja, de felkapaszkodott az egyik erősebbnek tűnő fokra és felhúzta magát úgy, hogy le tudott ülni  a kerítésre, a lába pedig úgy 2 méterrel a föld fölött lógott. Meglátta, hogy Lacey és Jaqueline a bejárati ajtó előtt ácsorogtak, nyilván felébredtek a sikításokra. 

- Lányok, erre! - kiáltotta Trina, ám az éles hanggal és a hanghullámokkal, amiket kibocsájtott, jobban felbőszítette a kígyót.  Ám az valahogy hirtelen lebukott. Vagyis az állat feje a fű alá. Trina nem értette, miért is, de aztán rájött. A kígyó elkezdett enni valamit. És mikor lejjebb ereszkedett és a cipője orrával arréb terelte a fűszálakat, észre is vette, mit. Elszörnyedt. Egy aprócska, szőrös gombóc. Dagadék teteme.

- Trina, gyere ide, gyorsan!

- Nem merek! Belém fog marni! És épp a hörcsögömet eszi!

- Felejtsd el, hagyd! Gyere.

De Trina ledermedt a félelemtől. Mérgében leugrott a kerítésről és erősen rálépett a kígyóra, ami a váratlan támadástól visszaöklendezte a szőrcsomót. Többször próbált belemarni a lány lábába és karjába, de elvétette, újra és újra visszahúzta a fejét.

- Trina. fuss!

Ám ekkor nagyon szokatlan dolog történt. Valami előcsörtetett az erdőből. Mindhárom lány látta, mer tekintetüket oda szegezték. 

- Vaddisznó! - kiáltotta Jaquelinnek Lacey - Azok nagyon veszélyesek!

- Várj, psszt! Nem, nem az - mondta feszülten a színes hajú lány.

Valóban vékonyabb volt az állat egy disznónál, illetve más testfelépítésű is. Mint egy...farkas. Visszajöttek volna  a farkasdögök a mocsárból? Már csak az hiányzott! Az újonnan érkezett négylábú belevetődött a magas fűbe, ráugorva a Trinát megtámadni készülő kígyó fejére. Ahogy küzdöttek, az állat többször is előugrott a fűből, így látni lehetett, hogy nem farkas. Szőre aranybarnás színű fekete foltokkal és hold alakú farokkal, orra nagyobb, illetve valami megcsillant a nyakában. Majd ugatás hallatszott. Egy német juhász ugatása.

- Egy kutya! - hallatta hangját ismét Lacey, miközben idegességében egyik hosszú, szőke tincsét csarta az ujja köré.

- Egy kutya - nyugtázta a mellette álló lány. És Trinának feltűnt, hogy nem újabb fenevaddal volt dolga. Ez a német juhász épp a kígyótól mentette meg.

- Meg fogja marni - kiáltotta rémülten ekkor.

- Ne mozdulj! - parancsolt rá Jaqueline.

A kutyus elkapta a kígyó fejét, mancsával a fej végét a földhöz szorította, hogy az ne tudjon újabb támadási kísérletet bevinni. Majd leharapta a zöld fejet a piros szemekkel együtt, aztán kiköpte. A láb nélküli pikkelyes test tett még tekergőző mozdulatokat a fűben, majd lassan alábbhagyott. Vége volt.

- Ugye nem esz meg minket is? - sopánkodott Lacey.

Jaqueline szemeit forgatta, majd odamentek Trinához, aki a kerítésnek támaszkodott, miközben a kutyák simogatta. Nem, ettől határozottan nem kellett tartaniuk. Vége volt a veszélynek. Egyelőre. 

A német juhászon egy nyakörv volt, azon csillant meg nemrég többször is a fény. Piros övön egy arany színű fémkarika, belegravírozva valami írás, ami kopott volt, de Trina megpróbálta kiolvasni:

Jack Ross kutyája, Chelsy

Ez állt rajta. 

- Tényleg voltak itt mások is.

- Igen. És ez a kutyus tőlük származik. Ezé a Jacké. Vagyis talán már csak...volt.

Az eb megnyalta a színes tincsű lány kezét. Vissza mentek az állattal együtt a ház bejáratához, ahol kezdtek gyülekezni barátaik, a zajra felébredve. Most pedig mind jól meglepődtek egyesek köpni - nyelni nem tudtak.

- Srácok, van egy új barátunk! Ő itt Chelsy.